Scythe Kama Bay Amp - erőlködjünk digitálisan!

Mielőtt olyan nagyon belemerülnénk az elméletbe (nem fogunk, inkább csak a felszínen evickélünk), először is tisztázzuk, ki fia-borja írásunk jelenlegi főszereplője. A hozzánk sokat látogatók már széles körű kiképzést kaptak a Scythe termékeit illetően, hiszen gyakorlatilag havi ciklusban adagoljuk Olvasóinknak ezen információkat. Most is az (el)ismert gyártó egyik legújabb termékével foglalkozunk, mely sokkal inkább tartozik a félig-meddig hordozható audiokészítmények táborába, mint a PC-s hardverekhez.

A Kama Bay sorozat legfrissebb modellje tette nálunk tiszteletét, mely az Amplifier nevet és az SDA-1000 azonosítót viseli. Tulajdonképpen egy 5,25"-os helyre beszerelhető (ám ez egyáltalán nem kötelező!) kiegészítőről van szó, melyet leginkább egy hangszintszabályozóval ellátott sztereó végfoknak nevezhetnénk - az integrált erősítő kifejezés kis túlzás lenne. Mielőtt azonban testközelből is megismerkedhetnénk vele, nézzünk egy kis elméleti ismeretet, mely feltétlenül szükséges a kütyü megértéséhez.

Ő is a Kama sorozat tagja

Az audiotechnikában -- értjük ezalatt az otthoni felhasználást is persze -- leginkább három (négy) féle erősítési kapcsolásfajtát használnak: A, AB, (B,) és D. Igen, ez utóbbi bizony a digitális erősítést jelenti, és az SDA-1000 is ennek a híve. Mi az, amit előzetesen kikövetkeztethetünk a D kapcsolás előnyeként? Természetesen a kiváló hatásfok -- A osztályban 2 × 30 W-nyi (RMS; 8 Ohm) teljesítményhez akár több száz wattos fogyasztás is társulhat -- és olcsóbb alkatrészek használatának lehetősége.

A digitális erősítő elve már régóta ismert. Az impulzusszélesség-moduláció (PWM: Pulse Width Modulation) elvén működő végfok felépítése sok mindenben különbözik a hagyományos megoldásoktól. PWM erősítőnél a bejövő jelet egy magas frekvenciájú (250 kHz fölötti) kapcsolójellel modulálják. A kimeneti négyszögjel szélessége a bemeneti hangjellel lesz arányos. Innen az elnevezés is: impulzusszélesség-moduláció. A négyszögjelet erősíteni veszteség nélkül már egyszerű feladat, s a felerősített jelből aluláteresztő szűrővel visszakaphatjuk a felerősített hangfrekvenciás jelet. (Ez így leírva tényleg szimplán hangzik, de azért pár problémával szembe kell(ett) nézni a fejlesztések során, azonban a mai kor "mindent integráljunk egy lapkába" felkiáltásával nem tűnik nagy kunsztnak egy ilyen kapcsolás összehozása.)

PWM az időtengelyen

Összefoglalva tehát a tisztán digitális erősítés előnyei az analóggal szemben: kiváló hatásfok (90% fölött), melyből következően kisebb nemkívánatos hőtermelés, ezáltal kisebb méret és kevesebb tömeg érhető el (gondoljunk csak bele: azért profi hangosításnál nem mindegy, hogy 10 vagy 50 kilós cumókat kell megmozgatnunk nap mint nap). Természetesen PWM-nél lazább paraméterekkel rendelkező alkatrészekből is dolgozhatunk, mely nevezhető hatékony költségcsökkentésnek is - mindösszesen a kapcsolóra -- mely a négyszögjelek előállításában vállal oroszlánrészt -- és annak vezérlésére kell különös figyelmet fordítanunk.

Ez mind szép és jó, azonban mi a dolog hátulütője (merthogy mindennek van ilyenje is sajnos)? Természetesen a válasz a hangzásban keresendő. A nagy öreg zenehallgatók nem igazán hisznek a digitális erősítőkben, nagy hányaduk még mindig a csöves rendszerekben látja az üdvözítő megoldást - és talán nem alaptalanul. Persze ez nagyon szubjektív, talán a legfontosabb az, hogy mindent a maga helyén kezeljünk. Például egy belépőszintű házimozi erősítőben joggal alkalmazható a D kapcsolástechnika -- lásd Panasonic AVR-ek --, de külföldön a sokezer dolláros végfokok is kelendőnek számítanak - lásd NuForce. A mi esetünkben is indokoltnak tűnik a választás: nem "high-end" készülékről van szó, a kütyü célja sokkal inkább az, hogy egy adott minőségi szintet érjen el maximalizált tömeg és méretek mellett.

Ez a digitális monoblokk nem az olcsóságáról híres

Elérkezett az idő tehát, hogy jobban megszemléljük tesztalanyunkat; lapozzunk a következő oldalra!